Don Carlos – Don Giovanni

Ferenc Fricsay, akit a Berlini „Städtische Oper“ Városi operaház 1948- ban nevezett ki zenei igazgatónak, a „színpadi újoncról, Dietrich Fischer-Dieskau-ról“, egy Don Carlos bemutatójára tartott zongorapróba után úgy nyilatkozott, hogy sohse tudta elképzelni, hogy Berlinben talál egy olasz baritont.

Tudta, hogy a kevés színpadi próba nem lesz elég arra, hogy az elsô „járási próbálkozások“ elôadásra méltó eredményt hozhassanak. Így hát igen sok nagyon értékes egyedüli próbára berendeltek engem. Ezek folyamán saját maga megmutatta nekem, hogy hogy kell kinézni, pl. egy hôsnek, ha kecses lábakkal ugrásra készen áll akárcsak egy fiatal csikó, vagy hogyan tartsa kardját nemes fogással kezében.

Megcsodáltam Fricsay-t, hogy szigorú türelemmel mindig be tudta fogni a zenekart az ô hang-zási elképzelésébe. Amikor aztán a megterhelô bemutatói feszültség elmúlt, élveztem, hogy Fricsay velünk éneklô lélekzete az elôadáson keresztülhordott minket. Majdnem minden pilla-natban a színpadra rögzített szemeivel még a legkisebb eltérésre vagy improvizációra azonnal reagált. Kérdés, hogy erre a bemutatóra egy ugyanilyen gyors és tartós pálya következett-e volna számomra, ha e szerencsés csillag ill. az ô óvatos vezénylése nem lett volna.

Az újonnan épített Berlini „Deutsche Oper“ Német Operaház bemutatója, 1961 ôszén olyan volt mint egy búcsú. Ha Fricsay ilyesztôen sápadt és lefogyott is volt, mikor az elsô próbákra megjelent, még sem engedett semmi kételyt abban, hogy régi szenvedélye és szeretete aziránt amit vezényelt, még intenzívebb lett.

Ôvele találkozni, ôt az útján egy darabig kisérni, az egy oly alyándék, amelyet csak hálával le-het elfogadni.  
                                                                                                                    Dietrich Fischer-Dieskau