„Nekem a zene az anyanyelvem“
Ezt írta Fricsay Ferenc a “Mozartról és Bartókról” c. könyvében. Így a zene volt az abszolut élettere, amelynek törvényei szerint ô élt: a zene volt az ô szellemi otthona, hazája.
Szeretet, komolyság, humor – mindenbôl neki több volt a szokásos mennyiségnél, és Fricsay nagyvonalú, néha önkéntes úri módon teremtette meg életmódját. A társadalmi élet széles for-májaban az elôtérbeli Fricsay Ferenc is képbe lép, melynek kerete minden tüzes szellemiség erôteljes vonalát teremtett meg ôbenne.
Minden vonása határtalannak tûnt: szenvedélyes, alkotó, mindent átfogó szeretete fokozta a lángot mindenkiben, aki közel állt hozzá. Erô-forrásai mindig csupa legérettebb mélység voltak: szellemileg és zeneileg is. Talán ezért volt ô mindig olyan, mintha küldetéssel jönne hozzánk. Ez az egyfajta prófétai szikra csodálatos szemében sohasem aludt ki.
Angyali komoly magatartása mellett mindig ott volt túlszárnyalhatatlan humora, amely gyakran várat-lanul szikrázott felénk, épp oly lánggal mint a komolyság.
