„Szebbnél szebb elôadások“


Amikor 1952-ben a Salzburgi IGMN-ünnepségi bemutató hangversenyen Fricsay-val együtt meg kellett ismételnünk Bartók Béla 2. zongorahangversenyét, megvalósodott az, ami már rég óta várható volt: hogy a darab a klasszikus repertoár mûveként bizonyult. Erre az elôadásra ezek után nem csak egy intenzív együttmûködés következett – csaknem 60-szor adtuk elô közösen Bartók 2. zongoraversenyét- hanem mellette felújult köztünk egy szinte testvéries barátság is.

Ez az ismerettségünk még arra az idôre ment vissza, amikor Fricsay Szegeden katonai zenekarával vezényelte szabadtéri hangversenyeit - egyébként épp olyan odaadással, mint amikor késôbb a klasszi-kusokat adta elô.

A fent említett IGNM-ünnepségig közben jó tizennégy év eltelt. Ebben az idôszakban egymástól függet-lenül mindkettônk meggyôzôdése az lett, hogy Bartók 2. versenye, amely korábban a közönség zámára érthetetlen lármának tûnt, igazából egy romantikus zenéjû darab. És énszerintem itt rejtôdik e mûsik-erének titka: ugyanolyan nagy szeretettel játszottam mint egy Schumann-zogoraversenyt, és Fricsay számára a zenekari párt nem csak kisérô volt, hanem épp olyan fontos mint egy Brahms-szimfónia.

Miután a Bartók-versenyekért elnyertük a „Grand Prix du Disque“-t, a Bécsi Filharmonikusokkal adtuk elô a második versenyt. És ez az elôadás életem egyik legszebb emékeihez tartozik.
             
                                                                                                   Géza Anda (zongoramûvész)